Diákélet

Az Ember és természet célorientált gyakorlat keretén belül csónaktúrát szerveztünk mind a négy elsős osztályunknak, többek közt azért, hogy a diákok jobban megismerjék egymást, és jobban összekovácsolódjon a társaság. Két helyszínen is eveztünk: az I. B osztály Vajkán szállt vízre a Dunán, míg a többi osztály (I.A, I.HA, I.SM) a Kis-Dunán tekinthette meg a Csallóköz gyönyörű vízi világát.
A csónakázások nagyszerű hangulatban teltek: volt olyan osztály, ahol fürödtek, voltak, akik fociztak, röplabdáztak, míg mások ismerkedtek és kártyáztak. A partraszállás után azonban egyik osztálynál sem maradhatott el a szalonna-, illetve kolbászsütés, ami megkoronázta ezeket a csodálatos napokat. Reméljük, hogy továbbra is ilyen jól fogjátok magatokat érezni az iskolánkban, mint ezeken a csónaktúrákon!

Az aula őszi hangulatában már az első osztályképek is elkészültek. Igazán jó érzés ilyen inspiráló környezetben indítani a tanévet.

„Legyünk nagyok, amint illik mihozzánk, hogy az Isten gyönyörködve nézzen ránk.” (Petőfi Sándor)

Több oldalnyi szövegkönyv, több órás „forgatás”, vidám olvasópróbák, feszített tempójú színpadi próbák, töretlen lelkesedés, váratlan sorsfordulatok, a „B“ terv helyett egy újabb „B“ terv – egy igazi forradalmi forgatókönyv.

178 évvel ezelőtt, 1848 márciusában egy maroknyi lelkes csapat, a szabadságvágy által hajtva, egy kávéházi asztal mellől elindulva forradalmat indított útjára. Egy hasonlóan lelkes közösség évek óta megidézi ennek a történelmi tettnek a hátterét; újra és újra feleleveníti az események egyes állomásait, a megismételhetetlen lehetőségek kihasználásának buktatóit. Teszi ezt a legnagyobb odaadással, hihetetlen lendülettel, barátsággal és legfőképpen belső motivációból. Néhányuk gyakran áll színpadon, akad köztük olyan is, aki csak az iskola színháztermében lépett először a „világot jelentő deszkákra”. Van, akinek rögtön komfortos a szerep, és persze van, akinek hosszabb időbe telik, míg ráérez a színpadi munka ízére.

Egy-egy műsor megvalósítása rengeteg időt és energiát igényel. Mégis mindannyian újra és újra belevágunk. Velünk van a márciusi ifjak küzdőszelleme. Szívből csináljuk, műkedvelő diákszínjátszók vagyunk. Ugyanúgy, ahogyan a pesti forradalmárok, mi is nagyon hiszünk abban, hogy kellő elkötelezettséggel célba ér az üzenet: a forradalom, az irodalom, Petőfiék és a márciusi „hölgyek” közös üzenete. Hiszünk abban, hogy nyitott fülekre talál az a gondolat, hogy milyen „nagy dolog a szabadság”, hogy „vannak napok, melyek nem szállnak el”, és hogy „ha újra tenni kell majd, akkor újra ott leszünk”. Ehhez olykor hangerő kell, olykor pedig csend; minden esetben nélkülözhetetlen az egymás iránti – néző és szereplő közti – érzékeny figyelem, hogy mindannyian „legyünk nagyok, amint illik mihozzánk, hogy az Isten gyönyörködve nézzen ránk.”

„Nyújts feléje védőkart...“

A magyar nép zivataros századaiban már sokszor ünnepelt, ugyanakkor többször vesztett csatát, számtalanszor várta, hogy a Gondviselés védőkart nyújtson felé – mégis mindannyiszor sikerült összekapaszkodnunk, a balsorsot mindig követte víg esztendő. Magyarságunk támasztópillérei kultúránk és anyanyelvünk. Ezeréves történelmünk során számos kiváló műalkotás született, és születik napjainkban is mindannyiunk örömére. Művészeinknek híre van a világban.

Ma, a magyar kultúra napján a Himnuszt ünnepeljük. Azt a költeményt, azt a dalt, amely mindig megállásra int bennünket, olykor könnyeket csal a szemünkbe, sokszor egy nagy teljesítmény örömével az egekbe emel – de legfőképp összeköt bennünket. Összeköti az alkotót, a befogadót, a szurkolókat, a versenyzőket, a gyermeket, a felnőttet - hidat teremt a különböző hovatartozások között. Nemcsak a piros betűs ünnepnapokon hozza közös térbe a sokféleképpen különböző csoportokat, hanem a bonyolult hétköznapok megoldhatatlannak tűnő helyzeteiben is, amikor nemzeti énekünk első sorait idézve fohászkodunk egy jobb jövőért, egy békésebb világért, jókedvért, bőségért, megmaradásunkért. Hiszen „a nagy világon e kívül nincsen számunkra jobb hely“, ahol még „össze tudjuk rakni a Margitszigetet“, ahol ugyan nem tudjuk, hogy „másnak e tájék mit jelent“, de „tudunk egymásról, mint öröm és bánat“, hiszen „itt ringatták bölcsőnk, itt születtünk“ és „itt élnünk, halnunk kell“, akkor is, ha „vészek hányának“, mert mindig, minden történelmi pillanatban  hisszük, hogy „jőni kell, még jőni fog egy jobb kor“, és nem marad más feladatunk, mint „rendezni végre közös dolgainkat“ és „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés“.

Hálás szívvel köszönjük diákjaink piros-fehér-zöld fényben csillogó műsorát.

Isten éltesse a magyar kultúrát!